Dél - Amerika 21. rész Kolumbia Bogota és a kávé régió

Bogota meglehetősen szmogos és első benyomásra nem túl attraktív város, és ez is elég magasan, 2.625 méteren van. Sikerült egy már relatív biztonságos negyedben hostel-t találnom, ez mondjuk akkor is fontos szempont, ha a 1996-os 100 000 lakosra jutó 89,4 erőszakos haláleset évi 14,5 gyilkosságra esett vissza. A lopások és fegyveres rablások száma sajnos fordított trendet követ, 2022-ben pl. közel 140.000 fegyveres rablás történt a városban…

A hostel-től szerencsére egy sarokra nem csak szuper közért (örülnénk egy ilyennek Budapesten), de egyből 3 étterem is van, úgyhogy messzire nem kellett mennünk este ellátmányért. Én mondjuk enni még csak nagyon visszafogottan tudtam, de 48 óra után valamit már muszáj volt.

Reggel korán kiültem a „kertbe” házifeladatot csinálni, Tokyo aktív segítségével, aki vagy a kezemet rágta vagy a billentyűzeten mászkált, végül felvittem a szobába, hogy ott is rosszalkodjon egy kicsit. Átmentünk reggeliért a boltba és tátott szájjal néztük a gyümölcs felhozatalt, végül mindenki kapott finomat, Tokyo-t is beleértve.

Bemelegítő programnak a szokásos „ingyenes” sétálós túra graffitis verzióját találtam ki, ami Parque de los Periodistas-tól indul. A téren régen sok kávéház és azokban híres írók, mint Gabriel García Márquez voltak, mára már csak nagyon hosszú „százlábú” piros buszok és a helyi Juan Valdez kávés lánc maradt.

Bogotában egyébként az lenne nehéz, hogy az ember ne lásson graffitit, legalábbis a belváros tele van vele. Minden, vasárnap zárva levő, bolt lehúzott redőnye is ki van festve. Persze vannak híresebb művészek nevesebb alkotásai, ezeket néztük meg a környéken. A guide nem csak a művészekről, de a graffiti fejlődéséről is mesélt a kezdeti 70-es évektől mostanáig, mikorra ez már a város szerves és elfogadott részévé vált (ehhez a rendőrök lelőttek egy utcai rajzost..). A városban közel 8.000 művész alkot és a falakon reagálják le a társadalmi, politikai kérdéseket a nők jogaitól a rendőri erőszakon keresztül a drog bandákon át az őslakos problémákig.

Több nagy mural-t láttunk Bastardilla álnéven alkotó, leghíresebb női művésztől, Mr. Garek-től a venezuelaitól, volt több Toxicomano stencillel csinált monochromjaiból, Rodeztől pár kép, aki az 50es éveiben kezdte, gyakran fiaival közösen, amíg a covid el nem vitte..

A bő kétórás séta után átbandukoltunk a Museo del Oro-ba aranyakat nézni, ráadásul vasárnap lévén ingyenes belépéssel.. Itt található a világ legnagyobb spanyolok előtti gyűjteménye, hozzávetőleg harmincnégyezer darab arany tárggyal. Igaz ebből csak 6.000 darab van kiállítva 2 emeleten, de ez is befogadhatatlan. Azt mondjuk nem tudtam eldönteni, hogy kiállított cucc van-e több vagy látogató, még sose láttam múzeumot, ahova egyszerre ennyi embert engedtek be.

Volt ékszerektől a maszkokon át a temetési és áldozati tárgyakig minden, némelyik hihetetlen aprólékos kidolgozással, és persze egy csomó fura figura - amikről csak az jutott eszembe, hogy nem tudom mit szívott, aki ezt csinálta, de én is kérek belőle.

A legértékesebbnek tűnő tárgy, a külön fél méter vastag páncélajtó alapján ítélve Balsa Muisca, amit El Dorado aranytutajának is hívnak. A darab, és minden díszítő részlet, beleértve a lógó arany dekorációkat is, egyetlen aranyöntéssel készült méhviasz sablonban valamikor 1295–1410 között.  A Guatavita tónál az új muisca főnök aranyporral fedve az aranyporral borított tutajról aranytárgyakat és smaragdot dobott a tóba az istenek felajánlásaként mert akkor ez még így ment – ebből aztán a spanyolok az El Dorado legendáját hozták össze, az ellopott és beolvasztott aranytárgyakból meg a barokk puttócskákat a vallás nevében.

Az aranyak után második kísérletre kiubereztünk az Usaquén Parkba vasárnapi bolhapiacot nézni, ami inkább egy kézműves vásár, de rövid programnak jó volt. Találtunk libanoni éttermet, finomat ettünk, csak keveset viszont legalább drágán. Hazatalálni már könnyebb volt, kiültünk a „kertbe” Tokyoval házifeladatot megoldani, amíg a trópusi jégeső el nem mosott minket.

Bár sok turista belföldi járatokon repked városról városra, én szeretem látni az országot, ugyh Bogotából Armenia-ba inkább busz mellett döntöttem. Némi keresés után meg lett a website, ahol tudtam jegyet venni, nyilván nem elsőre ment a fizetés, de ezt már megszoktam. A 8 órányi buszúthoz (268 km) korán kellett kelni, de meglepően normális volt az állomás – kivételesen ki volt írva melyik busz honnan megy.

A jármű mondjuk nem volt mai csirke, akkurátusan minden biztonsági öv kiszerelve, a klíma központi és hangos, a gumik pedig a Forma 1-ben is jók lennének. A városból elég lassan keveredtünk ki, de utána, ahol nem volt útépítés, tolta nekik rendesen. Ebédeltünk is a többi busszal, mi tamales-t az egyik kedvenc helyi kajámat. Ez most a banánlevélben párolt kukorica és csirke verzió volt. A táj itt is zöld hegyes vulkános, bár a növényzet változott a végére már volt kávé és pálmafák.

Armeniában aztán összeálltunk 2 német csajszival és szereztünk taxit Salento-ig. Na ez elég mókás volt mert először gázt kellett bele rakni (ehhez kiszállított minket a taxis) aztán papirozni kellett, a dokumentumot a taxis cég első emeleti irodájába egy madzagon húzták fel miközben az irodista a plexi ablakon vágott kerek lyukon kidugta a fejét.. majd a kész doksit ugyan így a madzagon leengedte.

Salentoban a hostelben átraktak minket a dormitórium helyett saját szobába, de méret mint egy kutyaól, és 2 ágyon kívül semmi nincs benne, főleg nem olyan bútor amire pakolni lehetne bármit is. A városka nagyon szép fekvésű és tele van nagyon színes házakkal, szuper hangulatos lehetne, ha ehhez nem lenne 1 millió turista. Azért felmásztunk a kálvária dombra naplementét nézni, és vettünk 2 sört, de ezt már a hostel tetőteraszán ittuk meg mert menekültünk a tömeg elől.

Olyan hostelben sem laktam még, ahol a tulaj ágyba hozza reggel a kávét, de azt hiszem ehhez hozzá tudnék szokni. Reggelit is kaptunk a tetőn, utána túrázni indultunk a környéken egy Richard Dickinson nevű amerikai guide-dal, akit az egyik Kolumbia csoportban találtam. Richard pár éve nyugdíjasként a kolumbiai kávé régióba költözött, talált egy (természetesen jóval fiatalabb) feleséget és most túrákat visz a környéken. Tipikusan úgy néz ki mint egy akció filmben a jóképű rendőr, nos a valóságban is az volt, aztán valamelyik “alphabet soup” agency-nek dolgozott, amíg fejbe nem lőtték.. Az egyik ok, ami miatt szereti a kávé régiót a hűvösebb klíma, mert a fém darab a fejében kínzó fejfájást tud okozni, ha túl meleg van. Ezeket az érdekes részleteket a nap folyamán apránként tudtuk meg ahogy azt is, hogy két idegesítő szokása van a kolumbiaiaknak az egyik az autóvezetési stílus, a másik a hangos éjszakai zene.

Először egy turisták által ritkán látogatott szép 50 méteres vízeséshez vitt minket (Cascada Cocoras) ahova eleinte avokádó fák között másztunk fel (csak egyet loptunk, ami úgyis leesett volna) majd egy sáros ösvényen folytattuk egy helyi kutyus vezetésével. A vízesés jól nézett ki, főleg mert éjszaka esett, de körben a kilátás legalább annyira megérte.

Utána egy Circasia nevű tipikus puebloba mentünk, ez a turista mentes verzió, ha nem is annyira hangulatos, mint Salento, de cuki színes házak itt is vannak. Ittunk kávét a főtéren, találtunk ebédet a helyi hal étteremben, ahol vmi véletlen folytán a ház specialitását kértük ki, egy hatalmas, ijesztően ronda, de finom halat. Mi még felmásztunk a kilátóhoz, aztán a kávés finca (farm) felé vettük az irányt.

A Buenos Aires nevű kávéfarmon az angolnyelvű vezetésen csak ketten voltunk és azzal kezdtük, hogy beöltöztünk kávés napszámosnak majd elültetünk egy-egy kávépalántát, ezek majd 2-3 év múlva kezdenek teremni, 5 évente vissza kell őket vágni és 15 év múlva már cserélik őket újra. A birtok 7,5 hektáron növeszt hektáronként 8-10ezer kávénövényt, ezek egyenként teremnek 2-5 kg kávét. Ez szárításkor veszít 30%-ot amikor a második héját lepucolják újabb 10%-ot a súlyából. Mivel itt specialty kávét csinálnak, kézzel szedve, organikus termesztéssel egy 500 gr csomag volt ~10.000 HUF.  A napszámosok amúgy kb 480 $ keresnek havonta, és 150-200 kg kávét tudnak leszedni naponta – ami a meredek magas hegyoldalakban azért kemény meló. Ebben a régióban 2x, márciusban és októberben szüretelnek, ezen a farmon ilyenkor 20 napszámos is dolgozik. Persze kóstoltunk, egy 90 pont feletti kávét - ezeket ugyan úgy pontozzák, mint a borokat.

A farmról visszafelé megálltunk kilátást és teheneket fotózni, az egyik tehénke odajött a kerítéshez, én persze nem bírtam ki és megsimogattam, erre összenyalta a kezem, de nem kicsit, a nagy tehénnyelvével, irtó cuki volt.

Hazafelé még megálltunk folyót, tree house-t nézni és kaptunk ötletet hol tudunk jó helyi kaját enni Salentoban. Benéztünk a sör+puskapor tematikájú szomszédos kocsmába, itt a sör mellett köveket dobálnak a nedves agyagban elhelyezett célra, ami alatt puskapor van.. ha eltalálja robban.

A következő napi túránkat sajnos elmosta az eső, egész éjszaka esett és nappal folytatta.. Az újra tervezés vége az lett, hogy menjünk el megnézni a közeli termálvizes fürdőt Santa Rosa de Cabal-ba. Ez nem tűnt különösebb kihívásnak, mert csak 50 km-re van Salentótól. Nos kiváló alkalomnak bizonyult hogy gyakoroljuk a kolumbiai tömegközlekedést, mert oda-vissza 8 órát töltöttünk rajta.. Mivel még volt házifeladat és ömlött az eső csak 10.30 értünk a salentói buszmegállóba, itt gyorsan megtaláltuk a csirkés buszt, amivel Pereira-ba mentünk (1,5 óra, 11.500 COP), hibátlan ráérzéssel egyből meg lett a Santa Rosa-i csirkés és 5 percben belül úton voltunk (1,5 óra 6.200 COP). Leszállni is jó helyen sikerült, a főtér pár perc séta volt, innen taxi volt a fürdőig a megoldás (0,5 óra 30.000 COP). A fürdőben az 5-ig terjedő időszakra tudtunk jegyet venni, a húsvéti cirkusz miatt dupla áron (87.000 COP) – a bent töltött 3 órából 1 elment azzal hogy kaját szereztünk, de ezalatt legalább csökkent a tömeg mert amikor megérkeztünk a medencékbe fizikailag nem lehetett beférni.. A pár termál medence vizét a közeli vulkán melegíti, de van egy klassz vízesés aminek szintén alá lehet állni.. ennek nem éreztük szükségét mert esett az eső. Sőt mire a végén átöltöztünk már ömlött. Annyi eszünk volt, hogy a taxist megkértük jöjjön vissza 5-re és pontosan meg is érkezett, valahogy azt is sikerült megértetni vele, hogy nekünk a Pereira-i busz kell, mert konkrétan Santa Rosa belvárosában a taxival elállta a busz útját hogy át tudjunk szállni. Aki profi, az profi. Én már ugyan odafele mondtam hogy este 7 kor nem lesz busz Pereira-ból vissza Salento-ba, mert ki és minek menne este oda, de Gabi nem hitt nekem.. Nos az utolsó busz rég elment mire odaértünk a taxisok horror összeget mondtak (bepróbálkozott a tipikus átveréssel, beüt a számológépbe 18.500 COP beszállsz és a végén 185.000 kér – kiröhögtem) és közben besötétedett. Végül az 5 perc múlva Armenia-ba menő buszra még pont felfértünk, ez este 20.30 ért oda…Újabb taxi keresés, itt szerencsére volt irányító, aki segített, 80.000 COPért találtunk egyet, igaz még el kellett mennünk vele pisilni, ablakot mosni és felszedni a feleségét, de este fél10-re elértük a hostelt. Itt kiderült, hogy a hostelban elfogyott a víz, cserébe lett még egy magyar lakó Gergely személyében, így átmentünk a robbantós helyre egy sörre, ha már zuhanyozni úgy se lehetett.

Másnapra viszont gyönyörű napsütésben indultunk 3-an megcsinálni a Cocora völgyben a túrát.. ehhez először Willy-t, azaz Jeepet kell szerezni. Szerencsére a szomszéd utcában volt a Willy fészek, vettünk jegyet és elég gyorsan került jármű – másik 6 magyarral sikerült egyet megtölteni. Ezekbe ülve 10 és kapaszkodva további 3 ember utazik a völgybe, ahol az óriás viasz pálmák vannak. A völgy gyönyörű smaragd zöld fű, közben elszórva az 50-60 méter magas, viaszos törzsű pálmafák. A helynek egyetlen hibája a ráépült Disneyland szerű turista kábítás és ehhez adjuk hozzá a húsvét (Semana Santa) miatti tömeget.

A klasszikus körtúrára nem engedtek elindulni – valószínű az ösvény ilyen eső után nem igazán járható, de lett (persze fizetős 20.000+ 6.000) alternatív útvonal. Ez is egy körtúra, az elején jó kilátással a pálmákra, közben gyönyörű madarak, a hegyi trogon a piros hasával úgy ült az ágon mint az élet császára, és jóízűen elfogyasztott valami rovart.  Felmásztunk egy kávé farmig, egy kávé és forró csoki mellett pihentünk pár percet majd mentünk lefelé egy sokkal szarabb, sáros, vizes, köves ösvényen. Ez a rész a trópusi erdőben egy patak mentén visz, csomó fa pallókból csinált függő híddal, legalább gyakoroltam a tériszonyt. Ahogy lentebb értünk lettek viccesen foltos tehenek, újra pálmák… Összesen kb 10 km-t toltunk és 500 méter szintet felfelé.

A völgy bejáratánál rettenet hosszú sor volt Willy-re várva, de megúsztuk eső nélkül amíg visszaértünk a hostelhez. A következő szállásunk egy Filandia melletti finca lett volna, de ezt elmosta az eső, szereztek helyette másikat. Ide egy privát kocsi vitt át a fixerrel és kiderült a városkától 2,5 km fogunk lakni a kanyarban, egy 300 fokos kilátású bambusz toronyszobában. Hát nem egy tipikus szállás az biztos, inkább érdekes, mint jó. Enni a kanyarban található kifőzdében tudtunk - én végre egy tisztességes adag csirkét tüntettem el.

Reggelit ugyan itt kaptunk, a helyi macskával osztoztunk a kukorica lepény, rántotta, sajt menün, bár a cirmos kávét nem kért. Filandia állítólag kevésbé turistás, nyugisabb hely, nos ezt megerősíteni a nyúl miatt nem tudom. Bewillyztünk főtérhez, az utcák itt is tele színes ablakú/ ajtójú házakkal, pár utcát végig jártunk, megcsodáltuk a húsvéti körmenetet, ittunk finom kávét aztán megküzdöttünk egy helyi halas étteremben az ebédért. Ekkor már a Sziget fesztivált megszégyenítő tömeg volt, az utcákon lépni nem lehetett. Kisétáltunk a kilátóhoz a kosaras szuvenírboltok mellett. Innen én megpróbáltam hazajutni Willy-vel, de elfordult a főútról, mire meg tudtam állítani már túrázhattam vissza. Simán haza lehetett volna gyalogolni, de rohadt keskeny, nagyon kanyargós az országút és még egy padka sincs. Így inkább vártam csirkés buszt, lestoppoltam és elmentem vele a kanyarig. Gabi még elakart menni egy vízeséshez, de helyette egy disznó hizlaldát talált, így viszont ő is visszaért mielőtt leszakadt az ég és elindult az özönvíz.